Felsikoltottam. De mikor megláttam, hogy ki az megnyugodtam.
Meg változott. Megnyúlt, a haja rövidebb lett az arca pedig idősebb, de
egyértelműen Tom állt előttem. Legszívesebben megöleltem volna, de nem tudom
hogyan reagálna rá, hiszen már jó ideje nem láttuk egymást. Alaposan megnéztem
magamnak. Kék rövid ujjú és egy kék farmer volt rajta fehér deszkás cipőjével
kiegészítve. A nyakában egy láncon egy apró ezüstlánc lógott, de az alja nem
volt látható mer t a pólója alá rakta. Még végig sem értem a nézelődésemnek
mikor élesen rám szólt.
- Mondani is akarsz valamit vagy nézel még egy kicsit?- jó
úgy látszik rábambultam. Szép volt Am ügyes vagy. Elsőre hülyét csináltál
magadból előtte. Az apró merengésem után csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szia. - gratu saját magamnak
- Szia? Ennyi? Ezért zavartál meg az edzésben? Hogy ennyit mondj,
hogy „szia”? Mit keresel itt egyáltalán? – kérte számon rajtam, de ekkor jöttem
rá, hogy neki halvány fogalma sincs arról, hogy ki vagyok én. Nem tagadom nem
kicsit szomorodtam el. Nem hittem, hogy úgy lesz a találkozásunk, mint a
filmekben hogy majd ölelgetjük egymást, de legalább elvártam, hogy megismer.
Úgy látszik tévedtem. Az intézetben átélt napokat úgy látszik elfelejtette.
Csak én nem feledtem volna? Kudarcomat elfogadva fordítottam hátat neki és
indultam vissza az ajtóhoz, de előtte még ezt mondtam.
- Sajnálom, hogy meg zavartalak. Már itt sem vagyok. - ezzel
ténylegesen elindultam. Alig tettem pár lépést mikor meg halottam valami fura
hangot. Késve esett le hogy nevet. Most
tényleg kiröhög? Könnyek gyűltek a szemembe. Tényleg ennyi volt a barátságunk?
- Hé! Várjál már! –kiáltott utánam, de én nem álltam meg.
Minek? hogy a képembe röhöghessen? De ezután olyat hallottam, amiért úgy
cövekeltem le mintha falnak mentem volna. – Hé LOL várjál már! – így nevezett
az intézetben is. De nem akartam megfordulni, ami azt illet a döbbenettől
mozdulni sem tudtam. Most mi van? Mégis emlékszik? Csak szívatott volna? Hallottam,
ahogy mögém lép majd a vállamra teszi a kezét, de továbbra sem fordulok meg. –
Hé LOL! Sajnálom, ha meg bántottalak, de nem gondoltam, hogy itt találkozunk
újra.
- Emlékszel? - kérdeztem tőle suttogva
- Mire?- kérdezett vissza értetlenül
- Rám.
- Persze hogy emlékszem. Hogy ne emlékeznék rád. De rám
néznél végre?- meg tettem, amit kért. Egy ideig még egymás szemébe néztünk
végül ő törte meg a csendet- Meg sem ölelsz?
Nekem több se kellet, habozás nélkül a nyakába ugrottam.
Mert miért is ne? Hiszen most kaptam vissza a legjobb barátomat.
*2 évvel később*
Két év telt el mióta Greg felhozott az utcáról. Napra
pontosan. Július 21. Ezt a dátumot örökre megjegyeztem. És ma van pontosan 2
éve. Sok minden történt azóta. A hajamat vörösre színeztem, stílust váltottam.
Munkahelyem is van egy kisebb vegyes boltban. A szálláson is melóznom kell,
szóval van elfoglaltságom. Ritkán van mikor semmi dolgom nincsen mivel vagy
edzünk, vagy dolgozom, vagy a Barlangban melózom. Az elején nehéz volt
beilleszkednem, de mostanra bele jöttem mindenbe. Már nem kések sehonnan, a
környéket kiismerve a rendőrök elől is meg tudok segítség nélkül lépni minden
illegális bemutató után. Az elején 5 perccel hamarabb nekem le kellet lépnem
mivel nem futottam gyorsan és elkaptak ráadásul ki magyarázni sem tudtam szóval
a többieknek le kellett tenni értem az óvadékot. Nem repestek érte az örömtől.
Sokan mérgesek voltak, de az már régen volt. Mostanra megedződtem és a
beszélőkémet is tökéletesre fejlesztettem. Volt egy pasim is egy fél évig egy
hete szakítottunk. De visszatérve arra, hogy miért is fontos ez a nap. Ezen a
napon gyökerestül megváltozott az életem pedig ez is úgy indult, mint a többi.
Felkeltem edzettem 1 órát majd elmentem sétálni mivel szabadnapom van, vagyis
semmilyen melóba nem vagyok beosztva és a munkahelyemre sem kellettem ma. A
közeli parkban sétáltam egy jegeskávéval a kezemben és fejhallgatóval a fejemen,
amiben üvöltött a zene. Majd hirtelen valaki belém csapódott hátulról felborítva
engem majd pedig ő maga is rám zuhant. Egy fiú volt az. Az arcát egy széles
napszemüveg takarta és a kapucni is a fejébe volt húzva. Még én fel sem
eszméltem mikorra ő már felpattant és bocsánatot sem kérve tovább rohant. Már
éppen valami durvát kiabáltam volna utána, hogy mégis mit képzel magáról mikor
meghallottam a sikoltásokat abból az irányból ahonnan a fiú menekült. Nem
kellet egy perc sem és a hangforrást is megláttam. Egy sikoltozó lánycsapat volt.
Eleinte furcsálltam, de kicsit késve esett le hogy a fiút üldözték. Először
hagytam volna annyiba az egészet mikor eszembe jutott milyen paraszt volt, hogy
még csak bocsánatot sem kért. NA, ezt azért még sem hagyhatom megtorlatlanul.
Gyorsan végig pörgettem, hogy merre indult és a lehetséges kikötési pontjait
majd a leg rövidebb úton elkezdtem futni. Nem sokáig kellet futnom mire meg találtam.
Még mindig futott. – Az ostoba- mondtam ki hangosan csak úgy magamnak. Tényleg
ostoba volt, hiszen nem keresett magának menedéket üldöző elől. Gyorsan beértem
őt és most rajtam volt a sor hogy neki menjek. Azonban túl erősen vágódtam
hozzá így mindketten felestünk. Meg sem vártam, hogy felálljon máris elkezdtem
a mondandómat.
- Te mégis mi a francot gondolsz magadról? Te azt hiszed,
hogy csak úgy… - kiáltottam rá, de meg sem engedve hogy a végére érjek közbe
vágott
- Most ere nincs időm! - mondta szaggatottan lélegezve majd
feltápászkodott és indult is volna tovább, ha nem ragadom meg a karját.
- De igenis végig hallgatsz mivel még nem fejeztem be! És
amúgy is ilyen módszerrel a végtelenig kergetnek!- mondtam kikelve magamból
- Mert téged biztosan sűrűn kergetnek. – mormogta maga elé -
Nem értesz meg! Üldöznek engem! Várj, azt mondtad, hogy ilyen módszerrel?
Milyen taktikával lehet tőlük meg szabadulni? Ha szeretnéd, hogy meghallgassalak,
akkor segíts! – mondta alkudozva. Már rá vágtam volna, hogy miért segítenék
neki mikor bevillant egy kép. Az, amikor engem üldöztek. Majd elkaptak és börtönbe zártak. Rossz volt. Nagyon
rossz és fárasztó is. Bár tisztában vagyok vele, hogy őt nem zárnák börtönbe,
de valahogy úgy éreztem segítenem kell neki.
- Jó gyere! – mondtam majd a kezét megragadva húztam magam
után a fás liget belsejébe. A sűrű lombú fámig meg sem álltam vele. Még akkor
találtam ezt a fát mikor először adtunk itt műsort és ide másztam fel nehogy
megtaláljanak a zsaruk. Másfél órát vártam, míg elmentek a rendőrök. Azóta többször
jöttem ide csak úgy. A fám törzséhez érve elengedtem a kezét majd rutinosan
lendületet véve először a törzsére ugrottam majd a legalacsonyabb ághoz, ami közel
3 m magasságban volt. Mentem volna tovább mikor eszembe jutott, hogy a srác
tuti nem tud feljönni utánam. Így leülve a törzsre a lábamat beakasztva lógtam
le vissza hozzá, hogy valahogy felhúzzam. Többször is próbálkozott, de nem
értük el egymást. –Próbálkozz úgy ahogyan én csináltam. Majd valahogy elkaplak.
–próbáltam sürgetni mivel elég közelről lehetett már hallani a sikoltozásokat.
Kétszer próbálta meg mire sikerült valahogy elérnünk egymást. Gyorsan felhúztam
és tovább rángattam felfelé míg elég magasra nem értünk. Amint elértem pihenő helyemet,
ami 10 m magasan volt letelepedtünk. Éppen időben, mert a lombok között kilesve
láttam, hogy pont alattunk állnak és a fiút keresik. A zajt kihasználva felé fordultam,
hogy végre elmondjam, amit akartam neki. De mire belékeztem volna a mondandómba
rájöttem, hogy az akkor érzett haragom elszállt.
- Na! – fordult ő is felém – Mit is akartál mondani?-
szegezte nekem kérdést, amire nem tudtam válaszolni
- Már nem emlékszem. – mondtam mire még is szembe jutott egy
része – Ki vagy te?
A fiú nagyot sóhajtott mielőtt kimondta. –A barátaim JB-nek
hívnak. –nézett rám majd levette a szemüvegét és a kapucniját is hátra tolta felfedve
az arcát. Azt látva ledöbbentem. A lehetetlen is lehetséges volna? – Én vagyok Justin Bieber.
